„Nem értek a borhoz” – gyakran hallottam ezt, magamtól is. Aztán rájöttem, hogy senkit nem kell megnyugtatnom efelől. Bármit is érzek, az a saját ízvilágom része, nincs rossz, de ha figyelmesebb vagyok, hagyom érvényesülni a bort, lehet jobb is. Lassan hozzáérik az ember a jó borokhoz, ha figyel. Megtanultam, hogy a borhoz idő kell, olykor alkalom, gyakran társaság.

Aztán többet kérdezik a véleményem, és már nem mondom, hogy nem értek hozzá, csak figyelek. Sőt kíváncsiak arra, hogy egy irodalommal az átlagnál többet foglalkozó hogyan fejezi ki az érzeteit, amikor bort kóstol. Mindig csodáltam, mennyire kifejező és költői a boros „nyelvjárás”, egy nyelvész vagy irodalmár számára különös nyelvi kincs.

Lehet egy bor határozott, gyöngyöző, kerek vagy telt bor, de akár fáradt, szétesett vagy magába roskadt, mint az ember. Ropogó savakkal keményen, férfiasan vagy kellemes savakkal, lágyan, nőiesen. És amikor hallom őket, ropognak a nyelvemen a kortyok, nyelem a metaforákat, szívom magamba az áporodott, megfáradt vagy éppen lendületes bornyelvet. A borok megelevenednek, antropomorfizálódnak, testet és nemet kapnak. Emberek között barátságot szőnek, barátságokból munkát és újságot. A bornyelv beszélői hamar egymásra találnak egy ismeretlen társaságban.

Bár sokáig távolságtartással kezeltem ezt a nyelvet, a selymes vagy karcos borokról beszélőket, megértettem a lényegét. Borról beszélni csak metaforákban lehet. Amint azt mondjuk egy folyékony halmazállapotú dologról, hogy kerek, rögtön egy másik nyelvi jelentésvilágba kerülünk különösebb megerőltetés nélkül. Nem az általában alakot leíró kerekséget értjük rajta, hanem sokkal inkább a teljesség érzését, az ízek, érzetek kerekségét. Lehet az egy bor, egy vacsora, egy írás, csak akkor lehet kerek, ha az megfelelő, akár az általunk felállított szabályok szerint működik. Szubjektív, de mégsem. Közösségi, de mégsem. Objektív, de mégsem. Mégis leginkább mindez együtt.