Mi, Szegedről jöttek, odavalók, ricának a napraforgó magját nevezzük, azt, amit futballmeccseken megunhatatlanul törögetünk. Ami a Dél-Alföldön élő számára a rica, az a pesti és a másfelé lakó emberek számára a szotyola, a szotyi.

Trianon után úgy szakadt szét Torontál vármegye, hogy az északi, kisebbik csücske Csongrád megyéhez kapcsolódott, és ez a terület ma a Tisza–Maros háromszöget alkotja. A déli, lényegesen nagyobbik hányada pedig odaveszett, Jugoszláviához csatoltatott, és ezen terülten épp úgy, ahogy Torontál vármegye, úgy az őző nyelvjárás is megszűnt. A magyarok megmaradtak, a nyelvet is őrzik, de a Szeged környéki tájszólás szép lassan elkopott.

A hetvenes évek derekán Kispiacon (Mala Pijaca) léptem föl. Ódon kultúrház, lemállott vakolat, füstös mennyezet, elkoszolódott falak, feketére olajozott padló, egyetlen égő a mennyezetről lelógó foglalatban, korhadtan is világot jelentő deszkák, kopottas függöny, az ajtóban jegyszedő néni, ő itt a kultúros. Érkezik az ezerfejű Cézár.

Amikor köszöntöm a közönséget, ők már javában törögetik a ricát, és komótosan rágcsálva köpködik maguk elé a héját. Egy idő után úgy érzem, a törögetés hangja egyre erősödik, fél óra múltán pedig az az érzésem, egy szárazmalomban állok. Mintha ezer és ezer hörcsög, egér, pele és mókus rágcsálna, diót vagy mogyorót őrölgetne. A fekete padló lassan elszürkül, vastagon beborítja a ricahéj. Kezdő előadóművészként nem reklamálhatok, két poén közt magamban fohászkodom, hogy végre fogyjon el a rica, és mielőbb hagyják abba. Sóhajtok, amikor kimondom a búcsúpoént, végre!

Az ezerfejű hazafelé indul, ketten maradunk a kultúros nénikével. Azt kérdi, elégedett voltam-e a közönséggel. Igen, mondom, tulajdonképpen minden rendben, kedvesek voltak, de – és ezt ne vegye sértésnek – nagyon zavart, hogy egyfolytában ricáztak. Látom, nem érti, miről beszélek. Mondom,

tányéricát törögettek, és a tetejébe a padlóra köpködték, ez pedig annyira zavart, hogy néha alig tudtam a mondandómra figyelni. „ Ja, hogy szotyiztak?” Igen, nyugszom bele, hogy az ő nyelvezetében szotyi a rica.

Kezét tördelve kér elnézést, azt mondja, az ő hibája. De értsem meg, nagyon kevés fizetést kap kultúrosként, ezért vállalta el a jegyszedést is, és az előtérben ő árulja az otthon pirított szotyolát, hogy ebből legyen egy kis plusz keresete. Megértően bólogatok, semmi baj, de a legközelebbi műsor előtt kérje meg őket, hogy ha már törögetnek is, legalább ne köpködjék a padlóra. Egyáltalán: ne köpködjenek.

Tudja, kezd bele az újabb mondókába, így, kultúrosként tényleg nagyon keveset keresek, és elvállaltam a takarítást is. Ha nem köpködnék a szotyola héját a padlóra, és emiatt nem lenne mit takarítani, akkor nem fizetnének a takarításért.

Mondtam, megértem és elfogadom a szempontjait, és én kérek elnézést, hogy egyáltalán szóvá tettem a dolgot.

Valamit ma is tanultam: a tányérica a leggazdaságosabb haszonnövény. Olajat préselhetnek belőle és mellesleg tepsiben megpirítva biztosítja egy egész család egzisztenciáját.

Búcsúzóul mondtam a kultúrosnak, ha maradt még a ricából, vennék pár pohárkával, hogy hazafelé törögethessek egy kicsit.