A tokaji nagyok mellett szinte eltörpül az egyik legkisebb családi borászat, a Balassa Pince. De maximum területben, mert minőségben évről-évre bizonyít a fiatal pincészet. A borász Balassa István szőlész feleségével 2005-ben indította el két és fél hektáros vállalkozását. Apró parcellákon, de híres és nagy múltú dűlőkön nevelik a szőlőjüket. Mézes Mály, Nyúlászó, Betsek és Szent Tamás dűlők terméséből készülnek a kézműves borok, általában évi 3000 palack, de sohasem több 5000-nél. A pincészet központja az éppen felújítás alatt álló, nagyszülők 1802-ben épült házának a pincéje.

„Sok jó borászat van” – indokolja István, miért nehéz betörni a piacra. A főállásban (természetesen boros) üvegekkel kereskedő borász ragaszkodik az elképzeléseihez. Mindig csak a legjobb szőlőt dolgozzák fel, és csak annyi bor készül belőle, amennyi abban az évben tökéletes lehet. Sorszámozott palackokba kerülnek a tételek: négyszáz a jellemző mennyiség.

„Volt már, hogy egy tételből sokat lepalackoztunk” – meséli István. „Volt vagy hétszáz üveg belőle.” A készlet nagy részét törzsvevők, üzleti partnerek vásárolják fel. Drágább borok ezek, az árat a borászat jellege, a hosszabb érlelés, és a minőségi szempontok is megemelik. István szerint nem jó, ha a jó bor túl olcsón kerül piacra: árgyilkos lesz. Véleménye szerint ugyanis a magyar emberek nem úgy gondolkodnak, hogy évente egyszer isznak egy jó tokajit, hanem inkább négyszer vesznek egy rosszat.

„Csak a szakértelmet tesszük bele a borba”– válaszolja nevetve, mikor a kézművességről kérdezem. „Viccet félretéve. A kézműves jelző a minőségre vonatkozik nálunk, miszerint adott évben, adott dűlőben a legjobbat neveljük ki a lehető legtermészetesebb módon.”
Mivel a Tokaj Reneszánsz túlságosan, de még a Bormívelők „méretei” is nagyok a Balassa Pincéhez hasonló mikroborászatok számára, sokan érzik úgy, hogy a „kicsiknél is kisebb”, de minőségit palackozó vállalkozásoknak is saját stratégia kellene.

István barátjával és borásztársával, Szilágyi Lászlóval, a Gizella Borház tulajdonosával rendszeresen tart közös bemutatókat és kóstoltatásokat. A Tokaj határában található borászat pincéjét László, a közeli panziót felesége, Mariann vezeti. A telket még 1985-ben megvásároló debreceni nagyszülők (a nagymamát hívták Gizellának) álmodtak ide, az üdülőterületre egy vállalkozást, aminek irányítását a fiatalok 2003-ban vették át.

A nagyszülők maguk is foglalkoztak termelői bor eladásával, László és Mariann azonban úgy vélte, hogy bizony paradigmaváltásra van szükség. Több területet vásároltak, ma hét dűlőből áll össze a pincészet hat hektárja, ebből készül évi hat-nyolc ezer palack bor – a termés egy része ma is folyóborként kel el, amitől úgy véljük, csak jobb lesz a környékbeli vendéglátás színvonala. Lépésről-lépésre fejlesztenek.

A borász nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a talajadottságok, fekvések, és fajták egyedisége megjelenjenek a boraikban, s ezek együtt egy változatos képet, egészet alkossanak. Hosszú pincetúra alatt ismerkedünk meg a barátságos borásszal és hasonlóképpen barátságos boraival. Hosszasan kóstolgatunk és beszélgetünk, hogyan is próbálják a fiatal tokaji borászok megtalálni a kiutat, szervezni a helyi boréletet – útmutatásával jutottunk el például a Szent Vince nevű borozóba, ahol a tokaji mellett villányi és szekszárdi borok képezik a kínálat gerincét. Ezen felül is találtunk további Pannon Borrégiós kötődést: István és László együtt képezték magukat borásszá, és ápolnak jó kapcsolatot Dániel Zsolttal, Márkvárt Jánossal és Pálos Miklóssal.