A macskák mindig meghallották a tyúkrikácsolást, és már rohantak is. Nagyanyám levette a sparherdtről a lobogó vizet, kilépett a konyha elé, a székre állított vájdlingba tette az elerőtlenedett kakast, leforrázta, bal kezével a sárga lábát fogta, jobbjával a tollat tépte. Iszonyú büdös a forrázott toll. Hogy nem kavarodott fel a gyomra a szagtól! Késsel kaparta a kakas vértelen bőrében maradt tollcsonkokat. Kis szalmán lepörkölte a pehelytollat. Nagyanyám nem bocsátotta meg senkinek, ha az unokáit bántani merte, talán a kakas is megértette, hibázott, mikor az öcsémnek nekiesett.

Nagyanyám felhasította az állat begyét, átvágta a bordák alatt a bőrt, a mellét úgy felhajtotta, mint a pinceajtót: szétnyílt a kakas. Mama odadobta a gőzölgő beleket a macskáknak, azok meg addig huzakodtak, míg mindegyiknek jutott valami cafat. Ügyesen ettek, csak a bél tűnt el, a sár ott maradt.

Nagyanyám felaprította a kakast, először a lábairól húzta le a sárga hártyát, levágta a karmait, balról-jobbra haladt módszeresen: kikanyarintotta a nagy combokat, kettévágta őket, gyors mozdulatokkal bele-belevágott a tátongó testbe. Levágta a szárnyakat, a bőr alatt látszott a sárga zsír, abból lehet finom paprikást főzni – mondta. Kitépett egy-egy darabot, megreccsentette a csontokat, a hát és a mell különvált, de nyiszálnia is kellett a vén, csípős állatott. Egy nagy tálon hevert az a valami, ami fél órája még engem méregetett. Nagyanyám felaprította a rengeteg hagymát, amit behoztam:

- Attól lesz finom a taugesz, Fiam!

Felszelte a puha paradicsomokat és a piros héjú, húsos paprikát ki se csumázta, úgy ahogy volt, magostul karikákra vágta. Gyorsan járt a keze. A sparherdtbe aprófát dobott, meg dióhéjat. A véndőből zsírt szedett, közben Ómama előbotorkált a szobájából, már csak lassan tudott járni, de káposztát aprítani, diót pucolni még szeretett. Mindig kérdezte, mit tegyen, ha nem kapott munkát csak sóhajtozott, nyögött és jeszmárijázott egész nap.

– Üljön le, Anyi – mondta Nagymama, és Ómama szót fogadott, nyögdösött kicsit, összekulcsolta a kezét, és csak a két hüvelykujját mozgatta. Malmozott, nem bírta a tétlenséget.

Sercegett a zsír. Nagymama először a húst dinsztelte, majd belezúdította azt a rengeteg hagymát, paradicsomot, paprikát, kevergette, jól megsózta, leszalasztott a pincébe, hozzam el a kenyeret és a bort. Leszaladtam a lépcsőn, nem kellett gyertya, így is tudtam, hol álltak a kenyerek, hol a krumpli és a bor. Kettesével szedtem a lépcsőt, Nagymama megsimogatta az arcom, könnybe lábadt mindkét szemem a hagymás kezétől, nevettünk. Vizet merített, felöntötte a húst, aztán csak kevergette. Egyre jobb illat terjengett a levegőben. Ómama néha nyögdösött, egyszer-egyszer megélénkült, ha a fekete kiskandúr szeretett volna beoldalogni. Elzavarta, éles hangon siccegett, a kissöprűt is utána hajította. De mindig visszasompolygott a kandúrka, a belek helyét szagolgatni, melegedni, bajszot nyalogatni….

Mire hazaért mindenki, Nagymama végiggurította a viaszosvásznat az asztalon, tenyerével elsimította a hepehupákat, közepére állította a faalátétet, rátette a gőzölgő lábost. Az asztalt körbeültük, nagy szelet kenyeret kapott mindenki, a férfiak választottak a húsból, de mi, gyerekek is szépen kaptunk. Az üres kenyérrel tunkoltuk a szaftot, majd rátettük a húst. Körbejárt az üveg bor. Mindenki meghúzta.