Az unalom gyökere a fajtaválasztékban rejlik. A harmadik nap már kívülről fújja mindenki, hogy mit fogunk kóstolni az adott kóstolóteremben, talán még azt is, hogy pontosan milyen szavakkal fogja bemutatni a bort az éppen delikvens kóstoltatónk (aki egyébként az előre leírt illat és íz jegyeken kívül semmit sem tud a borról, tisztelet a kivételnek). Az alap séma szerint haladva sauvignon blanc-nal kezdünk, aztán jön a chardonnay (ez kihagyhatatlan elem), pinot noir, aztán a cabernet (sauvignon) minden mennyiségben, legtöbbször házasítva, partnerei lehetnek a cabernet franc, merlot, petit verdot, petit sirah. Nagyjából ezzel le is fedtük a kóstolók kilencvennyolc százalékát. És nem csak a séma, de alapvetően a stílus is egy kaptafára épül.

Mielőtt tudatlansággal vádolnának meg, én is tisztában vagyok vele, hogy a világ legjobb bortermő területein még ennyi fajtával sem foglalatoskodnak. Ezeken a területeken viszont óriási különbségek vannak a különböző szőlőterületek, egyes dűlők között, nem is beszélve az évjáratokról. Na, most két dolog nem igazán érdekli az amerikai boros embert, a talaj és az évjárat.

Furcsán néztek rám szinte mindenütt, mikor a talajadottságokról kérdezősködtem, a legtöbb helyen nem is tudtak érdemi információval szolgálni. Az öntözés és a víz adagolása a borhoz (szerintem) nagyon komolyan képes befolyásolni az alapanyag végkifejletét, egyfajta uniformizálódás irányába. Több helyen is elmondták nekem, hogy itt nem nagyon kell aggódnia a borásznak az aktuális évjárat miatt, ez nem bír akkora jelentőséggel, mint az Óvilágban. Érdekes.

Azt viszont nem vitathatjuk el, hogy a szórakoztatásban-marketingben senki nem ér Napa nyomába. Elképesztő erővel és lendülettel működik a gépezet, a fogaskerekek olajozottak, és kívülről minden tökéletesnek tűnik, minden kóstolóterem teljes kapacitáson működik, sokuk meglátogatása komoly presztízsértékkel bír, ha éppen boros történeteinket osztjuk meg a helyiekkel.

Pontosan egy hete, sífelvonóval (!) látogattuk meg a völgy valószínűleg leggyönyörűbb kóstolóteraszát. Lenyűgöző, impozáns, az ember szava elakad. Ezzel párhuzamosan az itt elfogyasztott hat pohár bor volt a legszörnyűbb élményem, már ami a az itteni borokat illeti.

Levonva a konklúziókat, az utolsó két adandó alkalommal elhagytuk a Völgyet, és északabbra látogattunk, a legkiválóbb kaliforniai pinot noir-ok után kutatva. Itt találtuk meg skót barátunkat, és körülbelül egy tucat eldugott, a város zajától távol eső „kézműves” borászatokat. Csillogtak a szemek, mindenki mosolygott, hosszú beszélgetések mellett természetesen nagy adag bor is fogyott. Kicsit otthon éreztem magam, élveztem a kenyeret, a fölösleges cirkusz nélkül.

(Bővebben a Völgyben eltöltött három és fél hónapról a Pécsi Borozó weboldalán hamarosan, kenszei barátunk hazatért!)