– Mit adhatok? – kérdi bíztatón.

– Milyen bora van? – kérdezek vissza.

– Fehér és vörös.

– A vörös milyen fajta?

– Hát vörös. Milyen lenne?

– Oportó, kékfrankos, merlot?

– Nincs ennek fajtája, uram, nem vagyok én rasszista. Ez egy egyszerű vörösbor.

– Aha – bólintok. – És a fehér? Az milyen? Rizling, tramini, leányka?

– Ha akarja rizling, ha akarja leányka.

– Értem. Akkor adjon fehéret.

A kocsmáros elmosolyodik:

– Tudja mit? Előbb kóstolja meg! Nem kell fizessen.

Amíg ezt elmondja merőkanalával féldeci fehérbort löttyint egy csúnyácska vizespohárba.

Átveszem, megszagolom, beleiszok.

– Milyen? – kérdi a kocsmáros.

– Rettenetes.

– Szerintem is.

– Megkóstolnám a vöröset is. De azért fizetek.

– Hagyja! – rázza fejét a kocsmáros, és egy másik pohárba vöröset mer.

Beleiszok, megborzongok.

– Ez is rettenetes?

– Rosszabb. Honnan hozza ezeket?

– Innen a raktárból.

– Rendben, de melyik borvidékről?

– Nem mindegy?

– De, teljesen. Mennyivel tartozom?

– Semmivel. A kóstoló ingyenes.

– Mennyi magánál egy deci bor?

– Negyven forint.

– És fogy?

– Nem is elég. Aki idejár, annak nem kell ennél jobb.

Madárcsontú, beesett arcú, ötvenes férfi lép a pulthoz. Odanyújtja a poharát, a kocsmáros szó nélkül belemer két deci fehéret, a férfi fizet, és elindul.

– Hogy ízlik, Lacikám? – szól utána a kocsmáros.

– Kiváló – felel a madárcsontú.

– Látja – néz rám a kocsmáros – nekik ennél nem kell jobb. Ha jobbat hoznék, drágább lenne, és azt nem tudnák megvenni.

– Vagyis ők úgy élik le az életüket, hogy soha nem isznak igazi bort.

– Ha csak hozzám járnak, akkor úgy.

– Ez azért elég szörnyű.

– Ja, az élet kemény. Nem furikázhat mindenki Ferrarival. A lényeg, hogy menjen az autó. A kocsmában meg az a fontos, hogy a bor oltsa a szomjat. Vagy nem?

– De. Köszönöm a kóstolót.

– Szívesen. Jöjjön máskor is.

– Nem ígérhetem.