Talán a visszatérés nehezebb, mint a megérkezés, ha az ember huzamosabb ideig szélnek ereszti a lelkét. Van az a pillant-sor, amikor ezer szállal kötődünk valamihez, amely át- meg átszőtte napjainkat, majd pedig vissza kell térnünk valahová, ahol várnak, ahová húz-lök a honvágy és az a megszámlálhatatlan tündérszál, amelyet otthonnak, családnak, barátságnak, hazának hívunk. Itthon vagy, igen, újra itthon.

Az év közeledtével számos hírportálon belefuthatunk év-összegző híradásokba, képsorokba; utóbbiakat különösen szeretem. Talán hasonló magatartás jellemző egy hosszú utazás végére érő emberre is: elkezdi rakosgatni, szortírozni, listázni az emlékeit. Úgy döntöttem, hogy az utolsó képeslapban valóban a képeké lesz a főszerep, meg egy-egy narráló mondaté… 

Téved, aki azt gondolja, hogy egy ország gasztronómiájáról a csillogó, turistacsalogató utcák és éttermek mesélnek. Becsapva él, aki azt reméli, hogy a nagynevű séfek leányvállalatai adnak megbízható információt arról, hogy mit is gondoljunk egy ország ételeiről. Két biztos pont van: Az otthonok, örökített tűzhely-melege és a bejáratott kifőzdék tradicionális kínálata. A jpán otthonok hagyományosan zártak és szinte megközelíthetetlenek, nemcsak a külföldiek számára, de lássuk, mit eszik az utca embere errefelé!