Ami a töröknek nem, Andornak és nekem sikerült: elsőre bevettük Egert. Utóbb aztán kétszeresen törölnek minket képen a „vad oroszlánként” küzdő egri (vendéget látni kívánó) asszonyok s férfiak. Mit tehetünk, szépen visszavonulunk, és az arany M ívei alatt keresünk menedéket.

Kényes téma a halászlé, kényes téma. Mert ugye a legjobbat mindenki nagyapja/nagyanyja/keresztapja/kicsodája készíti, több hagymával az elején, más a paprikával játszik, valaki szerint az ikra a titka, vagy hogy taviból sohasem. Kényes téma mondom, kevesebbért is böktek már meg valakit, vagy lett két család közti évtizedes viszály kiváltója a jó halászlé feletti vita. És ha még hallanák, hogy nevetnek azokon azok, akik nem tésztával, de friss, ropogós kenyérrel eszik (no meg fordítva). Azért a Kovács Csárdába el kell menni. Ha nem is a világ legjobb halpaprikását főzik itt (az állítólag Batinán túl, a határ vajdasági oldalán készül), tudják a dolgukat.

Lelkünk csupaszon: amíg be nem léptünk az ajkai Mangó Étterem kellemesre légkondicionált étkezőjébe, volt egy sanda gyanúnk, hogy tiltott szerelmet űznek a házban. Aztán még rosszul is érezzük magunkat az oktalan pesszimizmusért, de a négyemeletesek között működő étterem látványát elsőre nem tudtuk más tevékenységgel összekapcsolni.