Mivel gyz kolléga házfestés okán nemrég ránk hagyományozott néhány palackot elfelejtett borai közül, kapva kaptunk az alkalmon, és némi tapasos körítéssel, meg egy kis szkepticizmussal végigkóstoltunk három tételt. Volt meglepetés rendesen.

Biztosra akartunk menni, így egy (számunkra majdnem) biztos befutónak számító étteremmel ajándékoztuk meg magunkat Andorral. Egyúttal (magunkkal szembeni) régi restanciánkat akartuk ledolgozni, amikor a balatonszemesi Kistücsökbe foglaltattunk asztalt. A Csapody Balázs vezette, a balatoni (és dél-dunántúli) vendéglők rossz hírére ráverő étteremben enni nem csak Budapesten menő, és simán megér másfél órás autózást.

Van nekünk a Balaton. És ez jó. Kezdem megszeretni, ahogy telnek az évek. Tengervízben csíráztatottként nem nagyon értettem gyerekként ezt a Balaton-imádatot. Begyalogolsz a tó közepéig és akkor is csak azért fordulsz vissza, mert leégett a hátad. Vastag, keletlen lángos, csúf bódék, mindig tömeg, pöffeszkedő keletnémetek, koszos víz. Sajnálom, ez maradt meg, elsősorban a déli partról, a rokonoknak ott volt nyaralójuk... És visszatért a kilencvenes évek közepén tett utolsó látogatásomkor. Mert azóta nem nagyon mentem arrafelé. Aztán tavaly hagytam magam meggyőzni és a Balaton partján nyaraltunk egy hétig. És jó volt. Nem tökéletes, de jó. Ezért az idén leszerveztük a remake-et is.