Hálátlan dolog könyvajánlót írni. Ha a mű jó, az ajánlót író embert a sárga irigység rágja, miért nem ő írta meg. (Már ha vannak ilyen irányú ambíciói.) Ha a könyv rossz, akkor pedig igazi kanosszajárás következik, kiemelve a kötés technikáját, dícsérve a nyomdát, a tördelőt, igyekezvén semmit sem írni magáról a könyvről.

Mindjárt az elején leszögezem: nem az áruházi alsó polcról beszélek. A saját otthoni, kis boros polcomról, ahol a főzésre is szabadon elvehető tételek kerültek biztonsági okokból felülre és a titkos tartalék alulra, ahol ez a bor jó ideje pihen. Pihent. Merthogy ma este megbontottam. Vörösre vágytam, épp csak egy pohárral. Kettő is lett belőle.

Sok szekszárdi borászat vonatkozásában beszélhetünk arról, hogy generációkat ível át családjuk történetében a szőlő szeretete és a borkészítés. Vesztergombiék esetében az 1700-as évekig kell visszamennünk az időben, hiszen a ma is használatos címerük - melyen egy róka látható, mancsában egy szőlőfürttel - egyértelmű utalás arra, hogy a család életében jelen volt a szőlő és a bor. Azt, hogy mennyire elkötelezett família voltak, mi sem jelzi jobban, hogy Szekszárdon az első hegybíró is Vesztergombi volt, mindez pedig komoly szakmai és társadalmi elismertséget is jelentett abban az időben. Portré a Pécsi Borozó őszi számából.