Gyermekkorom meghatározó ábrándjai közé tartozott a Ninja alakja. Vallásos révülettel néztük a filmeket a pajtásokkal, és egy-egy újabb mozgókép-élményt követően kezdetét vette a játék, amelyben otthon eszkábált kard, dobócsillag, fúvócső és íj egyaránt szerepet kapott; Édesanyáinkat meg a frász kerülgette, holott – szerencsére – kicsit láttak csak bele a gépezetbe. Viszont lévén, hogy csupán a „Jó oldalt” testesítettük meg és valamiféle képzeletbeli gonosz ellen harcoltunk, relatív kevés volt a valódi véráldozat…

Amikor Magyarországon szóba kerül Japán, az emberek általában a gésa-godzilla, sake-sushi alliterációs párokkal hozakodnak elő, mint hungarikumokkal, hogy valamiféle kristálytiszta képzavarral éljek. A hangtani összecsengésen túl azonban egyéb párhuzam is fellelhető, mert ugye a Nő (gésa) is válhat szörnyeteggé és a szörnyeteg (Godzilla) is megszelídülhet, akár egy szép szerető; a legutolsó film tanúsága szerint föltétlenül. A másik párosításnál a közös nevező a gasztronómia, ezen túl pedig nem is létezhetnek egymás nélkül, legalábbis egy magát valamire tartó étteremben biztosan nem. De még mielőtt elálmosodna az Olvasó az összecsengésektől, hadd rázzam fel, mert azért a dolgok kicsit árnyaltabbak!

Még indulásom előtt kiderült, hogy a legközelebbi barátaim közül ketten meglátogatnak.  Ákos és Kornél nagyvonalúan átengedték a programszervezést, így némi mérlegelést követően a Tokió-Fuji-Kiotó tengelyt ajánlottam nekik, amelyet a T. Ház egyöntetűen megszavazott, szem előtt tartva a mondást: ha Japánban jár az ember és nem látja a Fujit, az olyan, mintha nem is járt volna ott.