Az egész igazából tesztüzemnek indult: gondoltam, bemérem magam a tokiói tömegközlekedéssel kapcsolatban, mielőtt megérkeznek a Barátaim Magyarországról, mert amikor először láttam a nagyváros metró/vasút hálózatának térképét, csak annyit mondtam: – No, thank you! Aztán egy eseménytelen hétvége éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy feldobjam egy tájékozódási versennyel, meg mondjuk egy elfogadható kávézó felhajtásával; akkor még nem gondoltam, hogy végül egy gasztronómia kalandba bonyolódom… Persze nincs okom meglepődni, hiszen az emberek túlnyomó többséggel gasztronómia és/vagy szerelmi kalandokba bonyolódnak…

Gyermekkoromtól kezdve volt bennem valamiféle révült csodálkozás, amely felszínre tört, ha egy filmben azt láttam, hogy evőpálcikát használnak. Nem volt ez egy eltúlzott sóvárgás, mert például sosem vezetett odáig, hogy fűzfavesszőkből magam fabrikálta pálcikákkal próbáljam belapátolni a karácsony környéki kocsonyát… Csupán egy kis száj-tátva-maradás és álmélkodás. Olyannyira veszteg maradt a törekvés, hogy Magyarországon egy-egy alkalommal meglátogatott távol-keleti éteremben sem nyúltam a pálcák után, mert valahogy póznak éreztem, és nem kívántam ügyetlenkedésbe fullasztani az alkalmat. Még Japánba is úgy érkeztem, hogy volt bennem egy óvatos távolságtartás, holott éreztem már a repülőgépen: e tartózkodásomat vélhetően revideálnom kell…

Eddigi, rövid japán tartózkodásom alatt sok mindent megtudtam az itteni emberekről, amely informálódást kizárólag a nyitott lélek, a figyelő tekintet és a kíváncsi alaptermészet segített. Szemlélődöm, beszélgetek és elfogadom az invitálást különféle rendezvényekre. Nem gondolom, hogy messzemenő következtetéseket vonhatnék le megfigyeléseimből, tekintettel arra, hogy mellőznek minden szociológiai mérőmódszert, ezt meghagyom a különféle szakférfiaknak és szaknőknek. Mégis, nagy nyugalommal kijelenthetem, hogy a japán emberek egy dolgot szenvedélyesen szeretnek: fesztiválozni – mert ott lehet vásárolgatni és enni. Szóval hármat.