Édeset enni majd mindenki szeret. Hiába a válság, a fitness- és fogyókúraipar vagy az egészséges életmódra törekvés hatásai, a sütemények népszerűsége nem csökken, azonban a cukrászat természetesen módon átalakul Európa szerte. Az évszázados hagyományokkal bíró magyar cukrászipar mai helyzetét tekintve az az általános vélekedés alakult ki, hogy elmaradott mind szakmai naprakészségét, mind alapanyag-használatát illetően. Ennek ellenkezőjét erősíti jó néhány, regionális szinten is a minőséget képviselő cukrász, írásunkban ezúttal a hölgyek köréből.

Nincs mellébeszélés: besűrűsödött a tér és idő, tántorgunk őszből a télbe és virágzó ködök mélyén már fogvacogva didereg a nyár, és a hajnalok ég-alján bíbor libabőr húzza szorosabbra a kabátot. Lehet pancsolni forralt borokkal, grogolni, ha úgy tetszik jobban, de választ a mindennapokra a tinta sűrű vörösborokban találunk. S ha már oly' sötét a kelyhünk, hogy mohón, szinte maradéktalanul elveszik benne a fény, akkor húst is úgy választunk, hogy a dolgok legvégén ne szorítsa zsigereink a komisz hiányérzet; naná, hogy vadat!

Nem véletlen, hogy a borvidékek 1959-es kialakításakor megfeledkeztek Bakócáról. A kis észak-baranyai zsákfaluban ugyan van szőlőhegy, a szőlőhegy tetején szőlő, de az a Majláth-család birtokának része volt. Az államosítások idején azonban a szőlő a családi kastéllyal és a közeli téglagyárral együtt kikerült a Majláthok tulajdonából. Nagyüzemi termelés nem alakult ki, a szőlőtermesztés elhalt, csak néhányan műveltek meg saját célra néhány sort, így a település lekerült a bortérképről. Egészen a közelmúltig, amikor is negyven év és némi huzavona után Házler Enikőnek és Pieter Leemans-nak sikerült kijárnia a település kataszteri felvételét.