Nem egyszerű a dolga a kékfrankosnak. Hiába a borszakírók lelkesedése itthon és külföldön, lehet évet szentelni a fajtának, könyvet kiadni, tematikus kóstolókat szervezni, a magyar átlagfogyasztó még mindig jobban hisz az évtizedes, ráhagyományozódott hitében, miszerint a kékfrankos egy „savanyú vörös”. Nem véletlen, tapasztalati úton szerezte véleményét évtizedeken át, ami lassan változik meg. Ha van áttörés, inkább a „nagy kékfrankosoknál” érezhető, amilyen cikkünk tárgya is.

Ne a megszokott külsővel keresse a jövőben a szekszárdi Vida Pincészet borait. A címkék teljes átalakuláson estek át: a család neve helyett a borokról és a borvidékről mesélő grafikák kerültek a középpontba.

A Jóisten egy szerda délután leült kávézni, iszogatta, szürcsölgette a kis kávéját, aztán hogy, hogy nem, kezébe került egy ász: nézegette, forgatta és azon gondolkodhatott, hogy kinek dobja le?! Aztán elengedte és az valahogy ide hullott egy immáron costa ricai illetve egy konzekvensen magyarországi magyar: Bányai László és Tóth Sándor közé. Igy történhetett, hogy egy kalandosan Costa Ricára szakadt magyar ember első piacképes babkávéja a szekszárdi Lucky Cap mikropörkölőbe került, hogy aztán a párkák elkezdhessék szőni az alább olvasható történet színes tündér-szálait… (Tóth Sándorral a Pécsi Borozó 2018/3, őszi számában beszélgettünk.)