Ha van elfeledett borvidék és vannak elfeledett történetek, akkor a Fruska Gora a legszomorúbb ezek közül. A szerbek Sremnek, a horvátok Srijemnek, a magyarok Szerémnek nevezik azt a Száva és Duna folyók által közrefogott területet, ami régen, a rómaiak idején a Syrmia nevet viselte. Ez a föld az ígéret földje volt. Az ígéreté, hogy van miért küzdeni, hiszen a gyümölcs beérik, a folyók vizet adnak, az állatoknak van legelő. Ki nem váltotta be ezt az ígéretet?

Idén februárban ötödször gyűltek össze az ország furmint termelői a Mezőgazdasági Múzeum impozáns termeiben. A helyszín hangulatában és befogadóképességében is tökéletesen illik az eseményhez, idén először pedig az alsó szinten található nagytermet is birtokba vehették a borászok, ennek köszönhetően nagyon kevés alkalommal alakultak ki igazán nagy tömegek az egyes asztaloknál, sőt, ha valaki igazán felkészült egy előzetes útvonaltervvel, ahogy tettük azt mi is, akkor teljes mértékben nyugodt körülmények között kóstolhatta a szebbnél-szebb furmintokat.

Hagyományainkhoz híven idén sem hagytunk ki a belgrádi borvásárt, borexpót, vagy akárhogy is neveznénk, hivatalosan a BeoWineFairt. Összefogtunk hoteles kolleginákkal, őket a turizmus vásár érdekelte, bennünket meg ugye az kevésbé. Bár a régió legtömegesebb, talán legtöbb kiállítót is vonzó expója ez, horeca, bor és turizmus egy helyen, özönlik a nép, vannak még attrakciók, hol egyiptomi táncosok, hol maskarás tűznyelők, mindig van hova kapni a fejed. A magyar standon is jártunk, idén már a főcsarnokban, jó helyen állt, lehetett volna talán mozgalmasabb, mosolygósabb és vidámabb barakk is, de hát mi így éljük meg a válságot (is). Szomszédaink viszont látszólag ügyet sem vetnek a recesszióra és már délre túl voltunk féltucat kávén, hátbaveregetésen, hárompuszis ismerkedésen. És akkor találkoztunk Maurer Oszkárral.