Egy kis szünet után ismét összejöttünk, kedden, a Kalamárisban, hogy a pannonborboltos srácok által előkészítet borokat megkóstoljuk. Nem voltunk kevesen, borból sem volt túl kevés, de a végén mégis elégedetten álltunk fel az asztaltól. A kóstolójegyzetek két részben következnek, az első mottója, címe SzabóZétől származik, aki szerényen így felelt, amikor bizonyos borpreferenciáit firtatta a csapat egy része.

Idén februárban ötödször gyűltek össze az ország furmint termelői a Mezőgazdasági Múzeum impozáns termeiben. A helyszín hangulatában és befogadóképességében is tökéletesen illik az eseményhez, idén először pedig az alsó szinten található nagytermet is birtokba vehették a borászok, ennek köszönhetően nagyon kevés alkalommal alakultak ki igazán nagy tömegek az egyes asztaloknál, sőt, ha valaki igazán felkészült egy előzetes útvonaltervvel, ahogy tettük azt mi is, akkor teljes mértékben nyugodt körülmények között kóstolhatta a szebbnél-szebb furmintokat.

Van a szürkebarát. Azt mondják, nem szerencsés a neve, egyrészt túl szürke, másrészt lejáratták. No de mit nem, azokban az évtizedekben. Engem azonban néhány kedves emlék, élményszámba menő bor arra sarkallt, vegyük be a borszakkörbe a szürkét is. Ha kell, hát hívjuk pinot gris-nek. Vagy pinot grigio-nak. Én mondjuk a szürkebarát mellett maradok, mert hitem szerint nem a neve teszi. Nyolc bort kóstoltunk meg, nem volt unalmas.