Hosszan gondolkodtam azon, hogy vajon mi legyen ebben a negyedévben a közös nevező az Olvasó és köztem. És ahogy ilyenkor az általában történik: a legváratlanabb helyről érkezett az ötlet – köszönet érte Zs. G-nek! Meg amúgy is a magyar F1 futam is erre a periodikára esik, így nyomban megszületik a kohézió a téma, az asszociáció és a kialakult magyarországi helyzet között. Egyetlen életrajzi mozaikot azért meg kell osztanom az Olvasóval, amely szintén aktualizálja a témaválasztást: volt szerencsém néhány napot Berlinben eltöltenem, amolyan vakációzás címszó alatt. 

Minden évben várom, hogy megjelenjenek. A kalauzok. Borkalauzok, étteremkalauzok, külföldről, itthonról. Van bennem valami vonzalom a számok, statisztikák, rangsorok világa iránt, nézegetem, összevetem, átszámolom a pontokat. És a legtöbbször azért nem veszem őket halálosan komolyan. Egy ismeretlen városban vagy a kalauzt követem, vagy a megérzésre hagyatkozom. Nagyjából ugyanakkora sikerrel.

Lilón Domingo Antonio – vagy ahogy a pécsi egyetemen sokan ismerik, Tony –, onnan indult huszonöt évvel ezelőtt, ahová 1492-ben Kolumbusz Kristóf megérkezett. A Dominikai Köztársaságból nyitottságot, vidámságot hozott magával, és ha repülőre száll, hogy meglátogassa szülőhazáját, nem felejt el a csomagjába tenni egy fél kiló magyar fűszerpaprikát – az üveg pécsi cirfandli és a balatoni szürkebarát közé.