A hűvös földpadlón álltam, bámultam az öreg kakast, forgatta a szemét, pislogott, tekergette a nyakát, nem értette, mit keres itt. Bámultam Nagyanyám, ahogyan rálépett az állat lábára, egy mozdulattal átnyalábolta a szárnyait, ráhajtotta a nyakát a szárnyakra, a nyaka a begye fölött előredomborodott, és a tál fölé tartotta. Egyetlen mozdulattal átvágta a megszeppent állat torkát, az rugdosott volna, és verdesni is próbált, de egyre gyengült, ahogy gyűlt a vér a tálban. Anyám még egy tyúkot sem tudna levágni! Egyszer kicsúszott a kezéből az átvágott nyakú, öreg kotlós, és addig csapkodott, szédelgett az udvaron, imbolygó lábakon, amíg össze nem esett. Anyám arcát, ruháját teljesen összefröcskölte, az a kevés vér, ami a tálba csurgott, piszkos lett. Pedig finom a sült vér! Nagyanyám egyedül le tudott vágni egy kakast.

Kifolyt a bor…

Belestem egy főutcáról nyíló udvarra, megnéztem az éttermet. Nem voltak már sokan, a déli roham háromra elcsendesedett. Egy lány ült egy napsütötte asztalnál. Felhúzta térdig a nadrágját. Jó lába volt, csak sápadtfehér. Furcsán meleg lett hirtelen. Ilyenkor az osztrákok rögtön szandiban masíroznak a flaszteron, még öltönyhöz is azt húztak, mezítlábaztak, én meg a meditterráneum északi csücskén még elő sem vettem az enyém.