Téved, aki azt gondolja, hogy egy ország gasztronómiájáról a csillogó, turistacsalogató utcák és éttermek mesélnek. Becsapva él, aki azt reméli, hogy a nagynevű séfek leányvállalatai adnak megbízható információt arról, hogy mit is gondoljunk egy ország ételeiről. Két biztos pont van: Az otthonok, örökített tűzhely-melege és a bejáratott kifőzdék tradicionális kínálata. A jpán otthonok hagyományosan zártak és szinte megközelíthetetlenek, nemcsak a külföldiek számára, de lássuk, mit eszik az utca embere errefelé!

Az egész igazából tesztüzemnek indult: gondoltam, bemérem magam a tokiói tömegközlekedéssel kapcsolatban, mielőtt megérkeznek a Barátaim Magyarországról, mert amikor először láttam a nagyváros metró/vasút hálózatának térképét, csak annyit mondtam: – No, thank you! Aztán egy eseménytelen hétvége éppen alkalmasnak tűnt arra, hogy feldobjam egy tájékozódási versennyel, meg mondjuk egy elfogadható kávézó felhajtásával; akkor még nem gondoltam, hogy végül egy gasztronómia kalandba bonyolódom… Persze nincs okom meglepődni, hiszen az emberek túlnyomó többséggel gasztronómia és/vagy szerelmi kalandokba bonyolódnak…

A leves amolyan bemelegítő, étvágygerjesztő kezdet, ami után jön csak igazán a lényeg. Kihagyhatatlan része a magyar étkezésnek, és akármennyire is gazdag, mindig folytatást ígér. Legalábbis a hazai tradicionális étkezésben és sokak számára a mindennapokban ma is így van ez. De változik a világ, és a nyugati szél (vagy éppen a keleti) új trendet hoz. A leves a fő, minden, ami rajta kívül van, kiegészítője egy egyszerű és könnyű ebédnek.