Képzeljünk el egy lélegzetelállítóan gyönyörű kertet, amelyben friss, harmatos a levegő, a nap fénye meg-megcsillan egy vízcseppen, a mohán, amely olyan harsány zöld, hogy szinte nem is hiszünk a szemünknek. Vagyont érő selyem kimonónkban lépdelünk az ösvényen a teaszoba felé. Az előkészületek után letérdelünk az alacsony bejárathoz, kinyitjuk a rizspapír ajtót, becsúszunk.