Váncsodi kollégánk a böjt egyre mélyebb bugyraiba utazott el, nem is először, hiszen a negyven napos kihívást már többedszer teljesíti. Még a borkóstolóinra se jár, igyekszünk hát úgy igazítani, hogy a nagyobb rendezvények már Húsvét utánra kerüljenek. Portugieserezni már jön ő is, de addig retrospektíve olvassunk bele a böjti naplójába.

A kórházi tartózkodásom a tervezett töredékére csökkent, így a hétre már új terveket kellett szőnöm. Például enni. És kóstolni nem is, legalább végigsimogatni a borhűtőm kedvenceit. Persze az első két napban még többnyire a fáradtság nyomott el, vízszintesben ültem a hátamon. Viszont kedvem lett írni, megírni mindazt, ami elmaradt. Meg ügyintézni, mert időközben egy kedves állatorvos hölgy rosszul mérte fel lehetőségeit a körforgalomba csatlakozásával kapcsolatosan, és ennek az én autóm látta kárát. Amit ugye, a korábbi részekben említettekből kifolyólag nem én vezettem, hogy még egyszerűbb legyen. Bízom a biztosítókban és a rendőrségben, mást nem tehetek. Vagyis megírhatom még, ami szintén elmaradt.

Miután kényszerű fogságra ítéltettem, elhatároztam, hogy bepótolom a mulasztásaimat. Az utóbbi hetekben az elhúzódó orvosi vizsgálatok miatt feszültebb voltam, feledékenyebb, ingerlékenyebb és az írásfegyelmem is lazult. Nem szeretek lebegni, várakozni, hogy akkor jó vagy nem, hogy nem vagy igen, nekem a döntés kell, hogy továbblépjek. Amíg nem volt meg, írni se tudtam. Mások szerint korábban s azóta sem, de ezt elengedem a fülem mellett. A kórházi ágyon, 36 órás totális diétám ideje alatt, többet gondoltam az utóbbi pár hónap borvacsoráira s több esetben élénkebbek voltak az emlékeim, mint amit akkor s ott éreztem.