Talán nem vagyok egyedül, amikor azt gondolom, hogy Villány a maga nemében ikon. Villány jelenti azt a magyar borászatban, hogy rendszerváltás. Szabadon felcserélhető e két szó, azt hiszem. Villány volt az úttörő a borkészítésben, a magánborászatok létrejöttében, a borhoz kötődő vendéglátás kialakításában, a borturizmusban. Azt sem gondolom, hogy a változásokat hozó éveket követően, amelyeket már nevezhetünk a fokozott fejlődés és siker éveinek, mindenki a maga megszerzett babérjain üldögélt volna. Sőt, nagyon sokan tettek és tesznek azért, hogy Villány kitörjön saját korlátai közül. Ennek azonban nem csak egyéni szinten, hanem közösségi szinten is meg kell történnie. Ennek szimbolikus alkalma lehetne a Villányi Vörösborfesztivál, ami azonban jelen formájában erre nem alkalmas.

Belestem egy főutcáról nyíló udvarra, megnéztem az éttermet. Nem voltak már sokan, a déli roham háromra elcsendesedett. Egy lány ült egy napsütötte asztalnál. Felhúzta térdig a nadrágját. Jó lába volt, csak sápadtfehér. Furcsán meleg lett hirtelen. Ilyenkor az osztrákok rögtön szandiban masíroznak a flaszteron, még öltönyhöz is azt húztak, mezítlábaztak, én meg a meditterráneum északi csücskén még elő sem vettem az enyém.

A Szegeden és környékén élőknek nem kell bemutatnom a tányéricát: napraforgó, amit Van Gogh nemcsak témájául választott, de száránál fogva a ragyogó kék égig emelt. Különös adománya a könyörtelen sorsnak, hogy a nagy impresszionista épp a tányérica virágzásának idején távozott a földi létből, túlemelkedve egy más világba, mert így sírját napraforgókkal boríthatták a búcsúztatására összesereglett festő- és kortársai.