Egy kis gasztrokitekintés következik most. Yokka Balázs barátunk meglepett bennünket néhány hete egy igazi ormánsági különlegességgel, fehér hurkával. A tény, hogy csak most emlékezünk meg erről, nem (feltétlenül) azt jelenti, hogy ennyi ideig tartott volna feldolgozni az élményt, csak szerettünk volna kicsit utánajárni. 

A hideg idő ha megérkezik, jobban vágyik az ember a meleg ízekre, a testes vörösekre, és hajlamosabb engedni a fűszerek hangulati csábításának. A tél illatairól, ízeiről létezik valamiféle lappangó közmegegyezés, a fűszeres teából felszálló gőzben, a hidegben illatozó forralt borban. A tél édes fűszerezése valahol a mézeskalácsban sűrűsödik össze. A mézeskalács illata magában rejti azt az ízt is, amelyet évszázadok hagyományoztak át, s melyet ma mestercsaládok visznek tovább, vagy élesztenek fel.

Néha bennünket is tesztelnek. A Pezsgőház minden negyedévben az adott szám legjobb, legmagasabban értékelt borához ajánl ételt, de ezúttal azt ajánlották fel, főzzük meg magunk az ételt, próbáljuk ki a konyhát. Megfutamodni nem lehetett, aki kétszáz kilométeres körben volt, eljött hagymát aprítani, odakozmált edényt mosogatni. Bár ezek közül egyiket sem kellett, azért aktív szerepet vállaltunk a marhapofa elkészítésében - de nem csak elkészítettük, meg is ettük, bizony.