Szavaimban és mozdulataimban élek. Ha én volnék a nemzet – alkalmasint a magyar –, megállnám helyem, mert szokták ezt mondani jól működő nemzetekre is; a lokálpatriotizmus oldaláról megközelítve.

Ezzel a szöveggel díszeleg a felfestés a Villányi Víz palackozójának falán. Aki pedig járt valaha Villányban egészen biztosan belefutott már a Villányi Víz valamely formájába. Nem a csapvízre gondolunk, hanem azokra a palackozott vizekre és szódára, melyek mind ezt a nevet viselik és a legtöbb villányi vendéglátós és pince ezt használja. Nagy valószínűséggel ebből itta a fröccsöt a megfáradt vendég és egy ilyennel oltotta szomját menet közben egyik pincéből a másikba. Ráadásul az idei Pannon Borrégió TOP25 kóstolófesztiválon is megismerkedhettek a Villányi vízzel.

A fröccs létjogosultságát nem kell bizonygatni (Hamvas, Krúdy és számtalan tekintély már megtette). Ez a bő másfél évszázados, kifejezetten a magyar lélekre hangolt (bor)koktél rekordgyorsasággal, a szódavízzel együtt vált ismerté és népszerűvé. Túlélte a történelem minden viharát, politikai rendszerét, a közízlés és szájíz akármilyen megváltozását. Azt is, hogy irodalmi magasságokból rosszhírűvé és az alkoholizmus kispolgári jelképévé vált. Kikezdte, de meg nem roppantotta a fröccs népszerűségét, hogy évekig (a lényegét jelentő olcsóságánál fogva) neve összeforrt a rossz minőségű, pocsék borokkal. Pedig itt az ideje annak (aki még nem tudná), hogy mindenki megértse: jó fröccsöt csak jó borból lehet készíteni.