Minden évben várom, hogy megjelenjenek. A kalauzok. Borkalauzok, étteremkalauzok, külföldről, itthonról. Van bennem valami vonzalom a számok, statisztikák, rangsorok világa iránt, nézegetem, összevetem, átszámolom a pontokat. És a legtöbbször azért nem veszem őket halálosan komolyan. Egy ismeretlen városban vagy a kalauzt követem, vagy a megérzésre hagyatkozom. Nagyjából ugyanakkora sikerrel.

A minap lehetőségünk nyílt egy kicsit Mészöly Miklós szemével látni a világot, hiszen Szekszárdnak egy olyan részére látogattunk el, amibe mi is belefeledkezhettünk és belesimulhattunk egy rövid időre, ahol otthon érezhettük magunkat. Ahogy a költő maga is írja: „Nem követelőző a táj, mint annyi más. Minden miniatűr és kiegyensúlyozott itt. Egyetlen részlete sem hivalkodó. Nem akar elámítani, semmit nem akar, van. Lomb mögé rejtőző tanyaházak, pusztuló gyümölcsösök, szőlőpászták. S persze, diófa a tanya előtt. Akáccal benőtt szurdikok, csendjük, fülledtségük a legszelídebb titokzatosság. Sűrített Pannónia.”

Ahogy az ókori piramisokra tekintünk, láthatjuk, hogy a gigászi magassághoz és szépséghez biztos és széles alap kell, úgy ez az elv a borász szakmára is igaz. Azt tudjuk nagyon jól, hogy régiónkban számos nagy és erős pince öregbíti hírnevünket határon innen és túl, de mi a helyzet az alapot képező kicsikkel? Magazinunk csapata ennek próbált utánajárni, ezúttal Szederkényben és környékén.