Igen, spárgát. Aminek szezonja van, mégsem mindenhol kapható, és amit imádunk, de nagyon kíváncsiak voltunk, mi hozható ki belőle.

 

A pécsi Pezsgőház hosszú évek óta stabil szín a pécsi palettán, és üde színfolt a tekintetben, hogy még mindig érezni rajta azt a folyamatos útkeresést és kísérletező kedvet, ami sok „hagyományos” pécsi vendéglőből hiányzik.

 

A Pécsi Borozó 2009. őszi számának étterem-feltáró interjújából az derült ki, az étterem arra törekszik, hogy „a kreatív, „divatosabb” dolgokat építse bele a fogásokba, de a régi hagyományos vonal se sérüljön”. Az ötfogásos, spárga-központú csütörtök esti menü mindezért arra csábított, hogy kipróbáljuk a vendéglő kísérleti kompozícióit.

 

Andor lenne az, aki kellő visszafogottsággal meg tudná fogalmazni mérhetetlen felháborodásunkat afelett, hogy a spárga-vacsorára látszólag nincs túl nagy érdeklődés. Kérdésünkre a pincér is megerősíti, pár vendég lézengett csak, akik a spárga-menüt keresték volna. Pedig ezt kár lett volna kihagyni.

 

Fotók: Wéber Tamás

 

Az elsőként érkező zöld- és fehér spárga színes-ropogós levélsalátákkal könnyű és friss saláta, egy visszafogott vinaigrette-tel leöntve, mértéktartásához arányosan sok friss spárga párosult, amit örömmel tapasztalatunk.

 

 

A rövidesen érkező spárga krémleves frissen sütött szezámos rudacskákkal szintén bővelkedik spárgában (ezúttal a fehér változatban), egyszerű és szerethető. Igazából semmi különös (azt leszámítva, hogy többünket a gyerekkori tejleves édes emlékének felidézésével ajándékoz meg), de remek bemelegítő a főfogásokhoz.

 

 

A spárgarizottó feketeszezámos vörös tonhallal egyértelműen az est fénypontja, és kiállítási példányként kéne mutogatni a rendes (tehát tulajdonképpen olaszos) rizottó iránt még nem elkötelezetteknek. A hal friss és omlós, a fekete szezám ízletes ropogóssággal ruházza fel, a spárgarizottó pedig önmagában is kitűnő. Visszafogott, ízgazdag, pont tavaszi estékre való.

 

 

A főfogásként érkező „hátszín rozmaringos paprikakrusztával és spárgával, pirított burgonyával és hollandi mártással” már trükkösebb, úgy érezzük, lehet hogy nem a mi ízlésünkre szabták. A spárga és a hollandi mártás még mindig jöhet, egyáltalán nem unalmas, a hátszínt ezúttal kissé túlsütötték. Mivel azonban a Pezsgőházra a hagyományos éttermek legelszántabb rajongói sem süthetik rá a gyakori kritika bélyegét, miszerint az „adagok kicsik volnának”, a problémával nem is kell érdemben foglalkoznunk. Magyarán: mivel minden fogás bőséges, talán még kissé túlzottan is, ezen a ponton annyira tele vagyunk már mindnyájan, hogy nem bírjuk.

 

 

Érdekes persze, hogy az édesség még ilyen helyzetben is „elfér”. Tapasztalták már Önök is? A fehér- és étcsokoládé mousse kellemes volt, nem túl krémes, viszont annál inkább csokis.

 

Bár egyes fogások felkerülhetnek az állandó étlapra, meglepő hogy a szezonális kísérlet nem aratott sikert az étteremben. Ugye legközelebb Önök is kipróbálják?