Második napja voltam Japánban. A megváltozott időzónához csupán annyi közöm volt, mint a nagy vörösboroknak a ’14-es évjárathoz. Egész éjjel fent voltam, a számítógépemmel szöszöltem, reggel lefeküdtem, és csak felszínesen aludtam, mert tudtam, hogy 13:00h-kor Mr. Hungary vár a Maruki előtt; a helyi kollégák nevezték el így, mert ő tartja a kapcsolatot a magyarokkal. És Mr. Hungary késett laza nyolc percet, és a bemutatkozás után nyomban szobára hívott…

Fanatikus kávérajongó vagyok. Nem kávésznob [és ez nem egy bánkbáni mondat, tehát vesszőnek helye nincs!]! Akkor sem, ha hajlandó vagyok hetven kilométert utazni egy nyitott szűrős dupla ristrettoért. Az ízek, a szertartásban élő szenvedély és a kávés pillanatok köré épülő találkozások hajtanak. Keresek, kíváncsi vagyok – az meg hogy az ital ébren is tart, csupán mosolygós extra szolgáltatás a teremtő erőtől; persze arról hosszan lehetne most értekezni, hogy mitől erős, illetve melyik kávé az erős. Nem teszem. Érdekesebb kérdés, hogy mitől jó, egy kávé: a figyelemtől. És ez ilyen profán.

A jószerencse úgy hozta, hogy elnyertem egy három hónapos, Japánba szól ösztöndíjat; kérem, az Olvasó ne tekintse fellengzésnek mindjárt az első mondatomat, fogja fel inkább úgy, mint témamegjelölést életem eposz-töredékében; a szakmai ösztöndíj tárgya orvosi, manuális gyakorlat, azt pedig csak remélem, hogy az eposzi kellékek közül a segélykérés kimarad.