Persze nyomban a legelején torpanjunk meg egy pillanatra, és higygyük el, a „finomfőzelék” lehet több, mint a sárgarépa–borsó–rántás Bermuda háromszöge, melyben nyomtalanul elvész a gasztronómia zászlóshajója – de ne rohanjunk olyan nagyon!

Ahogy a délelőtt tűszúrás-szigorú szembeszelében az utcán lépkedtem, sürgetve A és B pontok közötti út mielőbbi elszivárgását, már az este szoba-melegű nyugalmára figyelmeztem, bízva a kibontásra váró Aszú erejében: a palackba csomagolt három puttonynyi napfényben. Holott, a napsugaras fehéreket a tél derekán hajlamos vagyok elfeledni és kialakult amnéziámon alig szivárog át egy-két minden idős tétel. Jó, tudom, az Aszút felesleges megpróbálni bárhova besorolni, ugyanis titkos alkímiák pincemélyen született gyermek, mely önálló entitás, bizonyosan sokkal több, mint az Őt alkotó „alkatrészek” összessége.

Évával tavaly májusban keltünk egybe. Hitvesem nagyapja, Feri bácsi a menyegző előtti napon lecsalt a pincéjébe.
– Ezt nézd meg! – mutatott rá büszkén a 83 éves, nagyothallása okán harsány hangú férfi egy fehérborral telt, húsz literes üvegre. – Ez a bor egyidős Évával. Harminckét évvel ezelőtt szüreteltem, s elhatároztam, hogy az én drága unokám férjének adom majd. Legyen a tiéd, megérdemled.